2016. március 6., vasárnap

Técsi Zoltán ajánlása Balla István kiállításához



SZÍN-JÁTÉK
Egy csöpp csoda

E tárlat kapcsán beszéljünk talán legelébb a csodáról. Az itt kiállított képeknek a javát ugyanis nem ám a véletlen szülte, de ama égiekkel játszó földi tünemény. Közkeletűbb nevén: a csoda. Ami a világnak ugyanolyan természetes alkotóeleme kellene, hogy legyen, mint a kiszámíthatóság. De ezt csak közbevetőleg jegyeznénk meg, hiszen a csoda ma már csöppet sem része az életünknek – jóformán észre sem vennénk, ha megtörténne –, noha egy csöpp még senkinek meg nem ártott belőle. A nagyobb baj viszont már nem is az, hogy talán fel sem ismernénk, mikor suhogó szárnyaival meglegyint, de mikor néha mégis megadatik átélni, a közelébe kerülni, megijedünk tőle, ahelyett, hogy jólesően megrázkódnánk. Nagy baja ez a világnak, talán ezért tartunk ott, ahol.


Balla István ehhez képest kifejezetten műveli a csodát, de semmi esetre sem magyarázza. (Hogy már Csokonai után Nagy Lászlót is belekeverjük a mondandónkba.) Valami olyan varázsos teret teremt, s abban olyan otthonosan mozog, hogy önmagában ettől ámulatba esünk. Igen, valami csak rá jellemző fényteret hoz létre a síkon, az anyagból valami olyan ragyogást csal elő, hogy az embernek káprázni kezd a szeme, s repesni a szíve.

De a csodánál maradva. Annak megfejtésénél, hogy mi a csoda történik itt voltaképpen, azaz mi ebben az egészben a felfoghatatlan.

A virtuozitáson túl egyszerűen az, (a)hogy ez a technika egyáltalán létrejött.

Hiszen az szerintünk közel sem lehetett véletlen, hogy éppen akkor hullott egy csöpp piros festék az arannyal már bevont bőrfelületre, mikor annak oda kellett hullani. Azaz amikor Balla úr éppen olyan kedvében volt, hogy ebben meglássa a csodát. Ha lehunyjuk a szemünket, látjuk is lelki szemeink előtt, ahogy ez a nagyra nőtt gyermek feltekint az égre, keresve szemével annak végtelen hatalmú urát; magyarán – hogy finoman fogalmazzunk - bosszús lesz igencsak a kárba veszett munka kapcsán. Aztán látjuk azt is e lelki szemekkel, ahogy a következő pillanatban meg kibújik a bőréből a kis affér kapcsán, hogy az a pötty oda, épp oda esett, s milyen átalakulás okozója lett. Mert valaminek mindig el kell indítani a belső mechanizmust és az isteni gépezetet. S most nem is csak arról az érzésről beszélünk, amit a felfedezés, a játék örömének szoktunk hívni, s ami az első mozzanat kell legyen minden művészi megnyilvánulásnál. Mert az az alap. Megítélésünk szerint ugyanis kedvetlenül nem érdemes semmit csinálni, pláne nem alkotni. Az alkotás lelki állapota így jobb esetben nem több, nem kevesebb, mint a gyermeki rajongás és csapongás, a kíváncsiság és nyitottság lelkiállapota. A művész mindezt nem is feltétlenül tudja magáról, hiszen ő csak átszerkeszti a síkot, megigazítja a felszínt, avagy Rodinnal szólva, lefaragja a felesleget a kőről. Ezt a belőle, mögüle feltáruló érzést voltaképpen nekünk, befogadóknak kell lefülelni, illetve „lelki füleinkkel” meghallani.

S most akkor ejtsünk néhány szót Balla István és a bőr jóval korábban kezdődő kapcsolatáról, küzdelméről. Ami nem éppen az a birkózásnak tűnő küzdelem, hiszen az ő kezei között egy csapásra megszelídül, sőt, már-már elvarázsolódni látszik ez a nehéz anyag, az összes élőt bevonó csodás takaró. Mert Balla barátunk a „bőr börtönét” valami hajlékony, már-már illékony felszínné képes formálni, ami aztán újra megmerevedik - de addigra már beleköltözött valamiként a lélek. Igen, lelket, életet lehel a hajdan úgyszintén élettel teli szövetbe, ami nélkül se a tapintás gyönyörűségét, se a hideg ellenszerét nem ismernénk.

Az külön szépsége ennek a kiállításnak, hogy keretbe foglalja a múló időt. Hiszen immár negyedszázada, hogy Balla István bőrrel dolgozik, s a közbe eső több mint száz tárlat –Belgiumtól a Stefánia palotáig,Szegedtől az Operaházig.
Hála annak a bizonyos csöppnek. Ami – mondjuk ki újra, s lássuk be végre -, csöppet sem véletlenül csöppent oda. Talán épp a Jóisten vagy egy kóbor angyal szeméből…


Técsi Zoltán


újságíró

ATELIER


ATELIER
                           
A mai napig gyakran éri az a vád a művészeket, hogy elefántcsont- toronyba zárva élnek. Antiszociális módon gondolkodnak: csak a saját dolgaik iránt érdeklődnek. Mindenki csodák csodájaként tartja számon, ha valaki remek alkotó létére még közéleti szerepet is vállal. Balla István bőrész-iparművész, a Tolnay Klári Kulturális és Művészeti Egyesület elnöke e ritka kivételek közé tartozik.

— Voltaképpen beleszülettem a kézművesiparba, — mondja a művész. Édesapám fémmel foglalkozott, jó kézügyességű, tehetséges szakemberként tartották számon. Már gyerekkoromban is minden anyag érdekelt. Apám megengedte, hogy műhelyében lévő esztergapadot és a különböző fémmegmunkáló eszközöket használhassam, én pedig éltem a lehetőséggel. „Török korszakomban” fémlábat fabrikáltam a keleti technikával megmunkált réztál alá és már kész is volt az asztal.
— Gyerekként az ember sok mindenbe belekap…
— Ez igaz, de az én anyagszeretetem továbbra is megmaradt. A textil iránti érdeklődésem ruházati téren teljesedett ki, majd kitanultam a cipőfelsőrész készítést. A bőr egyre inkább vonzott és pici műhelyemben a saját készítésű szerszámokkal dolgoztam. Életem fordulópontja volt, amikor a huszonöt évvel ezelőtti, nagyhírű Nina Ricci divatbemutatóhoz tőlem rendeltek bőrrózsákat. Akkoriban jöttek divatba a széles bőrövek, nagy csattal és az általam készítetteket a hölgyek nagyon kedvelték. A következő esztendőkben egyre több, kisebb-nagyobb lakberendezési- és irodadekorációs tárgy, illetve bútor került ki a kezem alól. Ám egyre inkább a néhány darabos, egyedi darabok létrehozása izgatott.
— Hogyan kezdődött a tevékenysége művészeti része?
— Többször jártam kint Mexikóban, ahol az indiánoktól a növényi
alapanyagokból készült festékek titkát igyekeztem ellesni, Franciaországban pedig a japán textil-festési technikát tanulmányoztam. A megszerzett tudásnak a mai napig nagy hasznát veszem. Munkám során ötvözöm a művészeti ágakat és technikákat. Egy időben a fémszobrászat ragadott magával és ez a tevékenység is komoly tanulsággal járt.  A fémszobrászatban hegesztéssel dolgoztam össze a részleteket, a bőrszobrászatban pedig ragasztóval. A technikai felkészültség sokfélesége mind csak azt szolgálta, hogy minél jobban meg tudjam formálni és színezni a bőrt.
— Mikor kezdett ikonfestészettel foglalkozni?
— Ez a tevékenység ’82 óta folyamatosan a munkásságom résztét képezi. Akkor láttam először egy eredeti ikont, ami teljesen lenyűgözött. Első, bőralapra készült alkotásomnak a Bandzsa Mária nevet adtam, mert a Szűzanya egy kicsit kancsalra sikeredett. Ezt a képet meg akartam tartani, de az egyik kiállításomon valaki beleszeretett és képes volt egy irreálisan maga árat kifizetni azért, hogy hazavihesse. Azóta igyekszem minden korszakomból egy jellemző darabot megtartani. A második ikonom egy Krisztus volt, mely a mai napig a mohorai műtermem egyik dísze.
— Mi volt a következő korszakának tematikája?
— Akkor nem a téma, hanem a forma lett a főszereplő, hiszen egymás után készültek el a bőrszobraim.  Az alkotásokba mindig belekomponálom a bőr természetes rajzolatát és a hibáit is. Legújabb korszakom darabjai az ékszerképek. A technika kialakulás a véletlennek köszönhető. Épp aranyoztam az egyik képemet, amikor a piros festék rácsöppent. Ahogy megpróbáltam lecsiszolni, egyre érdekesebb felületet kaptam. Azóta szánt szándékkal aranyozással kezdem a kép elkészítését, majd azt festem meg.  A lekoptatás nyomán jönnek elő a tónusok, illetve a bőr mintázata. Az előcsillanó arany különlegesen élénkké teszi a színeket.
— Az érdeklődök sokszor és sok helyen láthatták a képeit.
— Az ország különböző pontjain eddig már több,  mint száz önálló tárlaton
mutatkoztam be, illetve Hollandiában és Belgiumban csoportos kiállításon vettem részt. Legbüszkébb arra vagyok, hogy a Magyar Állami Operaház Vörös Szalonjában megrendezett kiállításaimat olyan emberek nyitották meg, mint Tokody Ilona, Kincses Veronika, Simándi József és Ütő Endre.
— Ön a Tolnay Klári Kulturális és Művészeti egyesület elnöke, illetve a Mohorán működő Tolnay Klári Emlékház megalapítója. Hogyan került kapcsolatba a XX. század egyik legnagyobb színésznőjével?
— Húsz évvel ezelőtt azt szerettem volna, ha a nagyvázsonyi Kinizsi-várban ő nyitná meg a kiállításomat. A Hattyú Madách Kamarabeli előadása után az egyik közös barátunk belökött a művésznő öltözőjébe. Nagyon jókedvűen anekdotázott a régi nagy színésznők és fiatal pártfogoltjaik kapcsolatáról, mire elő mertem jönni azzal, hogy mit is szeretnék. Azonnal igent mondott, melyet később megpróbált visszavonni. Ám én nagyon ragaszkodtam az elképzelésemhez, így nagy nehezen mégis  ráállt a dologra. Negyven fokon nyári meleg volt, amikor megnyitotta a kiállítást, utána pedig a Nyereg-bárban hosszan elbeszélgettünk. Úgy gondoltam, hogy eljött az idő arra, hogy valami személyes tárgyat kérjek tőle. Meginvitált a lakására, ahol szinte bármire rámutathattam volna, hogy ezt kérem. Végül is az első kiscipőjére esett a választásom. Az a selyem-masnis, csontgombos cipőke szakmai szempontból nézve is egy csoda. Akkor támadt az a gondolatom, hogy a művésznő 80. születésnapjára össze kellene rendezni egy kiállítást az emléktárgyaiból, ha már ilyen könnyedén megválik azoktól. Ő erre az ötletre abszolút jól reagált. Hétről-hétre rengeteg fotót, kosztümöt, a kitűntetései sokaságát és egyéb rekvizitumokat hordtam el tőle, melyeket rendszereztem és rendbe tartottam. Apránként bekereteztem a képeket, melyekhez ő hozzáfűzte a sajt élményeit.
— A  páratlan gyűjtemény tíz éve Mohorán otthonra lelt.
— A művésznő  80. születésnapjára elkészült életmű kiállítással bejártuk
az egész országot és Klárika még a halála előtti időszakban is mindig velünk tartott. Később ő úgy végrendelkezett, hogy én kezeljem majd a hagyatékot. A nagyszerű művész gyerekkorának első tizennégy évét Mohorán töltötte és ezzel szállal kötődött a településhez. Úgy gondoltam, hogy a Nógrád megyei kistelepülésen keresek végső helyet a gyűjtemény számára. Klárika halála után egy évvel megvettem a falu legszebb régi épületét. Az itt kialakított Emlékházat tíz évvel ezelőtt Mádl Ferenc köztársasági elnök nyitott meg.
— … és mi minden történt/történik  mostanában a bőrész Balla Istvánnal?
— Októberben, Orsolya-napján a szlovákiai Kékkő templomában felszentelték a Szent Orsolya tiszteletére készített, nagyméretű ikonomat. Mohorán az ékszerképeimből rendezett kiállítás látható, míg Szandán a bőrszobrokból és ikonokból álló tárlatom tekinthető meg. Most a balassagyarmati Rózsvölgyi Márk Zeneiskolában bemutatandó anyagot állítom össze, utána pedig a balatonkenesei Kulturpékségben lesznek láthatóak a munkáim.

Szendi Horváth Éva