2012. március 30., péntek

Balla István műtermében


ATELIER
                             
A mai napig gyakran éri az a vád a művészeket, hogy elefántcsont- toronyba zárva élnek. Antiszociális módon gondolkodnak: csak a saját dolgaik iránt érdeklődnek. Mindenki csodák csodájaként tartja számon, ha valaki remek alkotó létére még közéleti szerepet is vállal. Balla István bőrész-iparművész, a Tolnay Klári Kulturális és Művészeti Egyesület elnöke e ritka kivételek közé tartozik.

— Voltaképpen beleszülettem a kézművesiparba, — mondja a művész. Édesapám fémmel foglalkozott, jó kézügyességű, tehetséges szakemberként tartották számon. Már gyerekkoromban is minden anyag érdekelt. Apám megengedte, hogy műhelyében lévő esztergapadot és a különböző fémmegmunkáló eszközöket használhassam, én pedig éltem a lehetőséggel. „Török korszakomban” fémlábat fabrikáltam a keleti technikával megmunkált réztál alá és már kész is volt az asztal.
— Gyerekként az ember sok mindenbe belekap…
— Ez igaz, de az én anyagszeretetem továbbra is megmaradt. A textil iránti érdeklődésem ruházati téren teljesedett ki, majd kitanultam a cipőfelsőrész készítést. A bőr egyre inkább vonzott és pici műhelyemben a saját készítésű szerszámokkal dolgoztam. Életem fordulópontja volt, amikor a huszonöt évvel ezelőtti, nagyhírű Nina Ricci divatbemutatóhoz tőlem rendeltek bőrrózsákat. Akkoriban jöttek divatba a széles bőrövek, nagy csattal és az általam készítetteket a hölgyek nagyon kedvelték. A következő esztendőkben egyre több, kisebb-nagyobb lakberendezési- és irodadekorációs tárgy, illetve bútor került ki a kezem alól. Ám egyre inkább a néhány darabos, egyedi darabok létrehozása izgatott.
— Hogyan kezdődött a tevékenysége művészeti része?
— Többször jártam kint Mexikóban, ahol az indiánoktól a növényi
alapanyagokból készült festékek titkát igyekeztem ellesni, Franciaországban pedig a japán textil-festési technikát tanulmányoztam. A megszerzett tudásnak a mai napig nagy hasznát veszem. Munkám során ötvözöm a művészeti ágakat és technikákat. Egy időben a fémszobrászat ragadott magával és ez a tevékenység is komoly tanulsággal járt.  A fémszobrászatban hegesztéssel dolgoztam össze a részleteket, a bőrszobrászatban pedig ragasztóval. A technikai felkészültség sokfélesége mind csak azt szolgálta, hogy minél jobban meg tudjam formálni és színezni a bőrt.
— Mikor kezdett ikonfestészettel foglalkozni?
— Ez a tevékenység ’82 óta folyamatosan a munkásságom résztét képezi. Akkor láttam először egy eredeti ikont, ami teljesen lenyűgözött. Első, bőralapra készült alkotásomnak a Bandzsa Mária nevet adtam, mert a Szűzanya egy kicsit kancsalra sikeredett. Ezt a képet meg akartam tartani, de az egyik kiállításomon valaki beleszeretett és képes volt egy irreálisan maga árat kifizetni azért, hogy hazavihesse. Azóta igyekszem minden korszakomból egy jellemző darabot megtartani. A második ikonom egy Krisztus volt, mely a mai napig a mohorai műtermem egyik dísze.
— Mi volt a következő korszakának tematikája?
— Akkor nem a téma, hanem a forma lett a főszereplő, hiszen egymás után készültek el a bőrszobraim.  Az alkotásokba mindig belekomponálom a bőr természetes rajzolatát és a hibáit is. Legújabb korszakom darabjai az ékszerképek. A technika kialakulás a véletlennek köszönhető. Épp aranyoztam az egyik képemet, amikor a piros festék rácsöppent. Ahogy megpróbáltam lecsiszolni, egyre érdekesebb felületet kaptam. Azóta szánt szándékkal aranyozással kezdem a kép elkészítését, majd azt festem meg.  A lekoptatás nyomán jönnek elő a tónusok, illetve a bőr mintázata. Az előcsillanó arany különlegesen élénkké teszi a színeket.
— Az érdeklődök sokszor és sok helyen láthatták a képeit.
— Az ország különböző pontjain eddig már több,  mint száz önálló tárlaton
mutatkoztam be, illetve Hollandiában és Belgiumban csoportos kiállításon vettem részt. Legbüszkébb arra vagyok, hogy a Magyar Állami Operaház Vörös Szalonjában megrendezett kiállításaimat olyan emberek nyitották meg, mint Tokody Ilona, Kincses Veronika, Simándi József és Ütő Endre.
— Ön a Tolnay Klári Kulturális és Művészeti egyesület elnöke, illetve a Mohorán működő Tolnay Klári Emlékház megalapítója. Hogyan került kapcsolatba a XX. század egyik legnagyobb színésznőjével?
— Húsz évvel ezelőtt azt szerettem volna, ha a nagyvázsonyi Kinizsi-várban ő nyitná meg a kiállításomat. A Hattyú Madách Kamarabeli előadása után az egyik közös barátunk belökött a művésznő öltözőjébe. Nagyon jókedvűen anekdotázott a régi nagy színésznők és fiatal pártfogoltjaik kapcsolatáról, mire elő mertem jönni azzal, hogy mit is szeretnék. Azonnal igent mondott, melyet később megpróbált visszavonni. Ám én nagyon ragaszkodtam az elképzelésemhez, így nagy nehezen mégis  ráállt a dologra. Negyven fokon nyári meleg volt, amikor megnyitotta a kiállítást, utána pedig a Nyereg-bárban hosszan elbeszélgettünk. Úgy gondoltam, hogy eljött az idő arra, hogy valami személyes tárgyat kérjek tőle. Meginvitált a lakására, ahol szinte bármire rámutathattam volna, hogy ezt kérem. Végül is az első kiscipőjére esett a választásom. Az a selyem-masnis, csontgombos cipőke szakmai szempontból nézve is egy csoda. Akkor támadt az a gondolatom, hogy a művésznő 80. születésnapjára össze kellene rendezni egy kiállítást az emléktárgyaiból, ha már ilyen könnyedén megválik azoktól. Ő erre az ötletre abszolút jól reagált. Hétről-hétre rengeteg fotót, kosztümöt, a kitűntetései sokaságát és egyéb rekvizitumokat hordtam el tőle, melyeket rendszereztem és rendbe tartottam. Apránként bekereteztem a képeket, melyekhez ő hozzáfűzte a sajt élményeit.
— A  páratlan gyűjtemény tíz éve Mohorán otthonra lelt.
— A művésznő  80. születésnapjára elkészült életmű kiállítással bejártuk
az egész országot és Klárika még a halála előtti időszakban is mindig velünk tartott. Később ő úgy végrendelkezett, hogy én kezeljem majd a hagyatékot. A nagyszerű művész gyerekkorának első tizennégy évét Mohorán töltötte és ezzel szállal kötődött a településhez. Úgy gondoltam, hogy a Nógrád megyei kistelepülésen keresek végső helyet a gyűjtemény számára. Klárika halála után egy évvel megvettem a falu legszebb régi épületét. Az itt kialakított Emlékházat tíz évvel ezelőtt Mádl Ferenc köztársasági elnök nyitott meg.
— … és mi minden történt/történik  mostanában a bőrész Balla Istvánnal?
— Októberben, Orsolya-napján a szlovákiai Kékkő templomában felszentelték a Szent Orsolya tiszteletére készített, nagyméretű ikonomat. Mohorán az ékszerképeimből rendezett kiállítás látható, míg Szandán a bőrszobrokból és ikonokból álló tárlatom tekinthető meg. Most a balassagyarmati Rózsvölgyi Márk Zeneiskolában bemutatandó anyagot állítom össze, utána pedig a balatonkenesei Kulturpékségben lesznek láthatóak a munkáim.

Szendi Horváth Éva


Balla István bőrművész


NYITOTT MŰTEREM
                           

Balla István bőrész-iparművészről elmondható, hogy szakmája nagymestere. Formákkal, színekkel és különböző eljárások kikísérletezésével megalkotta a senkiével össze nem téveszthető, egyéni világát. Ám saját hivatása mellett minden más művészeti ág iránt is mélységes érdeklődés él benne. Egy-egy terület kiemelkedő személyiségeinek teljesítménye, pályája mindig fő- és térdhajtásra készteti.

— Édesapám fémmel foglalkozott és gyerekkoromban megengedte, hogy a műhelyben munkája közben körülötte lábatlankodjak, — mondja a művész. Korán kipróbálhattam az esztergapadot és különböző fémmegmunkáló eszközöket egyaránt. Akkor és ott örökre belém ívódott az anyagok, illetve az eszközök szeretete.
— Merre sodorta felnőttként ez az érzelem?
— Ifjú emberként vonzott a textilművészet, az ötvösség, a szobrászat, illetve a szerszám- és mozaikkészítés egyaránt.  Minden művészeti ágba és szakmába belekóstoltam. Az így megszerzett tudást később beépítettem a bőrmegmunkálási eljárásaimba. Minden anyaggal állandóan kísérleteztem, mindig elmentem a lehetőségek határáig. Egyszer egy bőrből készült vázaformát betettem a mikrohullámú-sütőbe. A hő hatására a bőr felületén érdekes zsugorodás jött létre, illetve más lett az állaga és a formája. Munkám során mindig igyekeztem ötvözni a művészeti ágakat és technikákat. Egy időben a fémszobrászat érdekelt, ahol hegesztéssel lehet összedolgozni a részeket. Ez jó előtanulmány volt ahhoz, hogyan kell  majd kialakítanom a bőrszobrok ragasztási technikáját.
— A festékekkel is kísérletezett ?
— Természetesen. Miért pont azok úszták volna meg az eredendő
kíváncsiságom következményeit? Mexikóban nyomába eredtem az indiánok növényi alapanyagokból készült festékeinek a titkának, Franciaországban pedig a japán textilfestési technikát tanulmányoztam. Így jöttem rá arra, hogy melyek azok a színező anyagok, amelyek a bőrbe tökéletesen be tudnak szívódni.
— Hogyan került közel a divathoz?
— A textil iránti rajongásom ruházati téren teljesedett ki, bőrimádatom pedig arra ösztökélt, hogy kitanuljam a cipőfelsőrész-készítést is. Harminc évvel ezelőtt életem jelentős állomása volt, amikor a Nina Ricci divatbemutatóhoz tőlem rendeltek bőrrózsákat. Akkor végképp beszippantott a divat! A bőrgyárak nem gyártottak modern színű alapanyagot, így nekem kellett még mélyebben belemerülni a festékek világába. Imádták a nők azokat a Benetton-zöld, rózsaszín és egyéb, élénk színű széles, nagycsatú öveket, mellényeket, kalapokat, nyári csizmákat, melyek kikerültek a kezem alól. A karkötők, kitűzők, a férfiaknak szánt vékony bőrnyakkendők, illetve a borítéktáskák és az aranyszínű disco-táskák is nagyon nagy sikert arattak. Ezen időszak alatt kísérleteztem ki azokat a színeket, melyeket később az ikonfestésben tudtam hasznosítani.
— Mikor készítette el az első ikonját?
— 1982-ben láttam először egy eredeti ikont. Azóta nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy bőralapon ebben a témakörben hogyan lehet egy minél tökéletesebb alkotást létrehozni. Közel harminc éve elkészült első művemnek a Bandzsa Mária címet adtam, mert a szűzanya kicsit kancsalra sikeredett. Annyira kedveltem, hogy meg akartam magamnak tartani, de valaki beleszeretett és egy irreálisan magas összegért meg is vásárolta. Azóta a házi-múzeumomban igyekszem minden korszakomból egy jellegzetes darabot megőrizni.
— Valószínű, hogy otthonában szépen gyűlik az anyag, hiszen pályája                           
szemmel követői tudják, hogy az évek során sok korszaka és kiállítása volt.
– Az érdeklődésem homlokterébe egy idő után nem a téma, hanem a forma került. Egymás után készültek a bőrszobraim, melyekbe mindig belekomponáltam az alapanyag természetes rajzolatát. Sőt! Még a hibáit is. Mostanában ékszerképeket készítek, melyekhez szükséges technika kialakulása a véletlennek köszönhető. Épp aranyoztam az egyik képemet, amikor rácsöppent a piros festék. Megpróbáltam lecsiszolni róla, ám egyre érdekesebb felületet kaptam. A kép elkészítését azóta mindig az aranyozással kezdem. A lekoptatás nyomán felszínre jönnek a tónusok, illetve a bőr mintázata, az előcsillanó arany pedig hihetetlenül élénkké teszi a színeket. Már száz önálló kiállításon vagyok túl, ahol igyekszem minden korszakom egy-egyérdekesebb darabját bemutatni.
— Kiállításait mindig neves személyiségek nyitják meg.
— Szerencsés ember vagyok, mert akiket felkértem erre a feladatra, azok mindig igent mondtak. Egy időben szinte sorozatban nyíltak tárlataim a Magyar Állami Operaház Vörös Szalonjában. Ezeket a kiállításaimat olyan művésznagyságok nyitották meg, mint Simándy József, Tokody Ilona, Kincses Veronika és Ütő Endre. Ők mindannyian a barátságukkal is megajándékoztak.
— Köztudott, hogy Tolnay Klárival is így ismerkedett meg.
— Húsz éve már, amikor azt vettem a fejembe, hogy a nagyvázsonyi Kinizsi-várban megrendezendő kiállításomat az ország és Madách Színház színészkirálynőjével nyittatom meg. Amikor bemutattak neki, azonnal igent mondott.  Később, amikor visszakozni akart, —nem engedtem. A megnyitó napján negyven fokos nyári meleg volt. A verniszázs után a művésznővel azonnal a hűvös Nyereg bárban kötöttünk ki. Hosszan elbeszélgettünk, melynek végére én összeszedtem minden bátorságomat és egy személyes emléktárgyat kértem tőle.                            
Meginvitált az otthonába, ahol szinte bármire rámutathattam volna, hogy ezt kérem. Végül az első, selyem-masnis, csontgombos kiscipőjére esett a választásom, mely szakmai szempontból nézve is maga volt a csoda.
— Ez az apró topán elég sok mindent elindított.
— Így igaz! Egyrészt akkor született meg bennem a gondolat, hogy Tolnay Klári emléktárgyaiból a 80. születésnapja alkalmából össze kellene állítani egy vándorkiállítás anyagát. A művésznő készségesen támogatta az ötletet, az elkészült anyaggal pedig bejártuk az egész országot. Ő maga még a halála előtt is szívesen velünk tartott mindenhová. Végrendeletében rám testálta a hagyatéka gondozását. Tolnay Klári Mohorán töltötte élete első tizennégy évét, ezért úgy gondoltam, hogy a gyűjtemény számára ott keresek egy öreg házat. A falu legszebb régi épületében kialakított emlékházat több mint tíz éve  Mádl Ferenc köztársasági elnök nyitotta meg. A kiállítás tavasztól-őszig tart nyitva és van olyan hónap, amikor 1000-1500 látogatót is fogadunk.
— Mi a másik hozadéka a selyem-masnis, csontgombos cipőcskének?
Akkor határoztam el, hogy létrehozok egy Nemzetközi Cipő Panteont. „Megőrizzük lába nyomát az utókornak” gondolat jegyében olyan lábbeliket kezdtem gyűjteni, melyeknek története van. A cipő minősége teljesen érdektelen a számomra, csak sztorija a fontos. Az évek során Vaclav Havel tenisz-cipőjétőtől kezdve, Harsányi Gábor színpadi cipőjén és Jiri Menzel forgatáson visel lábbelijén át, Zenthe Ferenc Tenkes kapitányi csizmájáig sok érdekes ”sorsú” cipő került hozzám. A harminc pár között megtalálható Simándy János Bánk bánban viselt csizmája éppúgy, mint Habsburg György és felesége, Eilika cipője. Ezt az egyre bővülő gyűjteményt is előbb vándorkiállításon szeretném országosan ismertté tenni. Titkos vágyam pedig az, hogy ez anyag szintén Mohorán nyerjen végső nyugalmat.                                            

Szendi Horváth Éva













2012. március 29., csütörtök

"Bőr-Szín-Ház"c.kiállítás Kecskeméten


BŐR-SZÍN-HÁZ



Ház, Szín, Lélek: lélekszín, színház, házlélek. Mindnek külön kiállítást lehetne rendezni, de itt és most egy tárlatban egyesül ez a sokféle költői kombináció.

 Balla István Bőrész ugyanis legalább annyira szín, mint lélek, s hogy mindez el ne szálljon az égbe, illetve legyen hová tapadnia, ott a vázként szolgáló "ház". Falak, amik az ő esetében bőrből vannak, de lélektől átjárt, színekkel bevont bőrből. Csodálatos anyagot ismerhetünk meg a bőrben.

Balla Istvánban egy bőrművészt tisztelhetünk, aki imádja a színházat, a zenét és a társművészeteket. Elüthetnénk ennyivel is a kiállítás címére irányuló kérdést. Ám több van itt mégis a háttérben. A színház szóból vegyük először csak a színeket, amik e művek titkát jelentik. Arra a túláradó fényre, mélyről jövő ragyogásra gondolok, ami annyira azért mégsem természetes a bőrfelületektől. Az ő kezei között azonban megszelídül, sőt, elvarázsolódik ez a nehéz anyag, az összes élőt bevonó csodás takaró. Tudniillik Balla István a „matériát” valami hajlékony, már-már illékony felszínné formálja, ami aztán újra megmerevedik, de közben már beléköltözött a lélek. –Igen-, lelket, életet lehel a hajdan úgyszintén élettel teli sűrű szövetbe, ami nélkül se a tapintás gyönyörűségét, se a hideg ellenszerét nem ismernénk.

De hogy mi köze lehet mindennek a színházhoz? Egyrészt ugye kézenfekvő a felelet, hiszen „színház az egész világ”. Ami viszont ezen túlmenően is kapcsolódást, lelki összeköttetést teremt a teátrumok világa és az itt bemutatott művek között, hogy minden második valami előd-alkotást látva, avagy egy előadáson ülve fogant, fogalmazódott meg a művészben. Sába királynője, A három nővér, Pieta, Maszkok tánca, Az erdő szelleme, és az ikonok. Nem beszélve a mostanában születő szépségekről,”ékszerképekről”, amik - a kortárs színházhoz foghatóan - már meg sem kötik a befogadó képzeletét. S a korszakok közötti átmenetként ott van ezek sorában a függöny mögötti szék, ami valahol minden színházzal kapcsolatos dolognak a szimbóluma, ami nem utolsó sorban Tolnay Klári székét ábrázolja. A szék, ami hol a végtelen magány, hol az együtt átélt katarzis hordozója.
Apropó!
 Az külön szépsége ennek a kiállításnak, hogy keretbe foglalja a múló időt. Hiszen immár 29 éve, hogy Balla István a legelső bemutatkozó kiállítását megtartotta, sőt a közbe eső mintegy 111 tárlata Budapesttől Belgiumig, Miskolctól az Operaházig, és most Kecskeméten több ezer embernek nyújtott páratlan élményt. Önök annyival szerencsésebbek ezeknél az ezreknél, hogy az életmű legjellegzetesebb darabjai mellett egyfajta művészi megújulásnak is tanúi lehetnek. Kívánom hát, leljék örömüket Balla István 111. önálló kiállításában a Kecskeméti Népi Iparművészeti Múzeum bőrszínházában!  



                                                                                                      Técsi Zoltán     

Bőr-Szín-Ház